W. Livingston Larned: Vallom�s

„Figyelj r�m kisfiam! �lmodban teszem ezt a vallom�st. Belop�ztam hozz�d egyed�l. Alig n�h�ny perccel ezel�tt, mik�zben a szob�mban �js�got olvasva �ltem, lelkiismeret furdal�som t�madt. B�n�sk�nt j�ttem az �gyadhoz.

Arra gondoltam, kisfiam, hogy ma haragudtam r�d. Megszidtalak reggel, amikor �lt�zt�l iskol�ba men�s el�tt, mert a t�r�lk�z�vel csak �gy megpacskoltad az arcodat.

Rendreutas�tottalak, mert a cip�det sem tiszt�tottad ki rendesen. D�h�sen r�d ki�ltottam, mert sz�tsz�rtad a dolgaidat a padl�n.

Reggeli k�zben is tal�ltam megr�ni val�t. Kiloccsantottad a tejet, azt�n eg�szben nyelted le az �telt; a k�ny�k�det az asztalra raktad; a vajat t�l vastagon kented a kenyeredre.

Amikor pedig elindult�l, �s �n a vonathoz k�sz�ltem, visszafordult�l, integett�l nekem, �s �gy ki�ltott�l: „Isten veled, Apu!” – �n meg szigor�an �sszer�ncoltam a homlokomat, �s ezt feleltem: „H�zd ki magad!”

D�lut�n azt�n el�lr�l kezd�d�tt az eg�sz. Amint hazafel� j�ttem, meglestelek az �ton: t�rdelt�l, �s goly�kkal j�tszott�l.

 M�ris lyukas volt a harisny�d.

 Megal�ztalak a pajt�said el�tt azzal, hogy r�d parancsoltam: el�ttem menj haz�ig. Dr�ga a harisnya, �s te is gondosabb lenn�l, ha neked kellene v�s�rolnod. Ezt vetette ap�d a szemedre, kisfiam.

Eml�kszel-e, hogy k�s�bb, amikor a szob�mban olvastam, f�l�nken bej�tt�l, szomor� tekintettel a szemedben? Amikor feln�ztem az �js�gb�l, t�relmetlen�l a zavar�s miatt, habozva �llt�l az ajt�ban. „Mit akarsz?” – f�rmedtem r�d.

Te nem felelt�l, hanem viharos lend�lettel fel�m futott�l, a karodat a nyakam k�r� fontad, megcs�kolt�l, magadhoz �lelt�l azzal a szeretettel, amelyet Isten �ltetett a sz�vedbe, �s amelyet m�g a ridegs�g sem tudott elhervasztani. Azt�n elment�l, feltipegt�l a l�pcs�n, az emeletre.

Nos, kisfiam, nem sokkal ezut�n t�rt�nt, hogy az �js�g kics�szott a kezemb�l, �s rettenetes dermeszt� f�lelem fogott el.

 Mit csin�lt bel�lem a megszok�s?! A hibakeres�s, a dorg�l�s rossz szok�sa- az�rt b�ntettelek meg, mert gyerek vagy! Nem mintha nem szeretn�lek, csak �ppen t�l sokat v�rok egy gyerekt�l. A saj�t megsokasodott �veim m�rt�k�vel m�rlek.

Pedig olyan sok j� �s sz�p �s becs�letes van a jellemedben. A sz�ved nagyon j�. A term�szetes kedvess�g is mutatja, amellyel hozz�m futott�l, �s egy cs�kkal j� �jt k�v�nt�l nekem.

 Nem is sz�m�t ma este semmi m�s, kisfiam. Elj�ttem a kis �gyadhoz a s�t�tben, �s sz�gyenkezve let�rdeltem.

 Ez a vallom�s csak vezekl�sem egyik r�sze. Tudom, meg sem �rten�d ezeket a dolgokat, ha nappal, �s hangosan mondan�m el neked.

 Holnap azonban igazi apu leszek! Pajt�sod leszek, �s veled szenvedek, ha szenvedsz, veled nevetek, ha nevetsz. Ink�bb leharapom a nyelvemet, ha m�g egyszer t�relmetlen leszek. Azt mondogatom majd magamban, mint valami lit�ni�t: „Hiszen csak gyerek –csak egy kisfi� m�g!”

Att�l f�lek, �gy b�ntam veled, mintha m�ris feln�tt lenn�l. Most azonban, hogy itt l�tlak az �gyacsk�dban, f�radtan, �s �sszeg�mb�ly�dve, most l�tom, hogy m�g csak egy kisgyerek vagy.

 Tegnap m�g any�d tartott a karj�n, �s fejed az � v�ll�n pihent. Sokat k�v�ntam t�led, nagyon sokat……”