W. Livingston Larned: Vallomás

„Figyelj rám kisfiam! Álmodban teszem ezt a vallomást. Belopóztam hozzád egyedül. Alig néhány perccel ezelőtt, miközben a szobámban újságot olvasva ültem, lelkiismeret furdalásom támadt. Bűnösként jöttem az ágyadhoz.

Arra gondoltam, kisfiam, hogy ma haragudtam rád. Megszidtalak reggel, amikor öltöztél iskolába menés előtt, mert a törülközővel csak úgy megpacskoltad az arcodat.

Rendreutasítottalak, mert a cipődet sem tisztítottad ki rendesen. Dühösen rád kiáltottam, mert szétszórtad a dolgaidat a padlón.

Reggeli közben is találtam megróni valót. Kiloccsantottad a tejet, aztán egészben nyelted le az ételt; a könyöködet az asztalra raktad; a vajat túl vastagon kented a kenyeredre.

Amikor pedig elindultál, és én a vonathoz készültem, visszafordultál, integettél nekem, és így kiáltottál: „Isten veled, Apu!” – én meg szigorúan összeráncoltam a homlokomat, és ezt feleltem: „Húzd ki magad!”

Délután aztán elölről kezdődött az egész. Amint hazafelé jöttem, meglestelek az úton: térdeltél, és golyókkal játszottál.

 Máris lyukas volt a harisnyád.

 Megaláztalak a pajtásaid előtt azzal, hogy rád parancsoltam: előttem menj hazáig. Drága a harisnya, és te is gondosabb lennél, ha neked kellene vásárolnod. Ezt vetette apád a szemedre, kisfiam.

Emlékszel-e, hogy később, amikor a szobámban olvastam, félénken bejöttél, szomorú tekintettel a szemedben? Amikor felnéztem az újságból, türelmetlenül a zavarás miatt, habozva álltál az ajtóban. „Mit akarsz?” – förmedtem rád.

Te nem feleltél, hanem viharos lendülettel felém futottál, a karodat a nyakam köré fontad, megcsókoltál, magadhoz öleltél azzal a szeretettel, amelyet Isten ültetett a szívedbe, és amelyet még a ridegség sem tudott elhervasztani. Aztán elmentél, feltipegtél a lépcsőn, az emeletre.

Nos, kisfiam, nem sokkal ezután történt, hogy az újság kicsúszott a kezemből, és rettenetes dermesztő félelem fogott el.

 Mit csinált belőlem a megszokás?! A hibakeresés, a dorgálás rossz szokása- azért büntettelek meg, mert gyerek vagy! Nem mintha nem szeretnélek, csak éppen túl sokat várok egy gyerektől. A saját megsokasodott éveim mértékével mérlek.

Pedig olyan sok jó és szép és becsületes van a jellemedben. A szíved nagyon jó. A természetes kedvesség is mutatja, amellyel hozzám futottál, és egy csókkal jó éjt kívántál nekem.

 Nem is számít ma este semmi más, kisfiam. Eljöttem a kis ágyadhoz a sötétben, és szégyenkezve letérdeltem.

 Ez a vallomás csak vezeklésem egyik része. Tudom, meg sem értenéd ezeket a dolgokat, ha nappal, és hangosan mondanám el neked.

 Holnap azonban igazi apu leszek! Pajtásod leszek, és veled szenvedek, ha szenvedsz, veled nevetek, ha nevetsz. Inkább leharapom a nyelvemet, ha még egyszer türelmetlen leszek. Azt mondogatom majd magamban, mint valami litániát: „Hiszen csak gyerek –csak egy kisfiú még!”

Attól félek, úgy bántam veled, mintha máris felnőtt lennél. Most azonban, hogy itt látlak az ágyacskádban, fáradtan, és összegömbölyödve, most látom, hogy még csak egy kisgyerek vagy.

 Tegnap még anyád tartott a karján, és fejed az ő vállán pihent. Sokat kívántam tőled, nagyon sokat……”