Szatmári Delina: Anyukám 

Beszélget egy kedves idős asszony,
Fájó szívvel hallgatom.
A könny a szeméből kicsordul,
Hogy ne lássam, elfordul.

Felneveled a gyermeked,
Babusgatod, dédelgeted.
Megnő aztán észreveszed,
Te már nem is igen kellesz.
A dolgaik, már ne érdekeljenek.

De addig-addig szaladnak,
Nyakadba ugranak, hogy szeretetet,
Vagy más egyebet kapjanak,
És Te boldog vagy, hogy adhatsz.

Anyukám, beteg a gyerek,
Gyere ha lehet, kérlek, hogy siess!
Még főzz egy kis levest, éhesek,
Már nincs időm, dolgozni megyek.

Anyukám, elfogyott a pénzem,
Vacsora estére, már nincsen,
Még egy kis tűzre való is kéne,
Ha elhozatnád, de jó lenne!

Anyukám, a kórházba megyek,
Jön a másik gyerek, a mentősök már jönnek.

Vigyázz a kicsikre, míg odaleszek,
A szennyest is mosd ki már, kérlek!

Anyukám, ha hazamegyek, itt lennél egy hetet?

Drága gyermekem ez csak természetes.
Hogy kérdezhetsz az anyádtól ilyet,
Ha szükséged van rám, én mindig itt leszek.

A télre tavasz jön, a munka egy özön,
Segíteni kéne a kertben, a gaz fel ne verje.
Anyukám a drága, a jó Isten áldja,
 Mire kigondoljuk, már megcsinálja.

A család hazajön, mesélnek hallgatni öröm.
 Nagyi most rám figyelj, Nagyi ez nekem kell! 

S az ember szívét öröm tölti el,
Persze hogy igyekszel, s mindent megteszel.

Telnek az évek, a Nagyi dolgozni már nem képes,
Elfogyott az ereje, gyerekeknek meg az ideje.
Leköti a saját gyereke, Anyu el van felejtve.
Jaj mit akar anyám, hogy itt üljünk a nyakán,
Nem kívánja talán? Hisz annyi a dolgunk,
Hogy belebolondulunk!

Nem én gyermekem,
Csak elfogyott a kenyerem,
Nehéz már nekem cipelnem,
Pedig még egy kis krumpli is kéne télre.
Ha valaki venne, de jó lenne!
Nincs időnk, talán majd holnap.

A napok múlnak, a hópelyhek is lehullnak,
Még hűlt helye sincs a krumplinak.

Nem mondhatom, hogy rosszak a gyerekek,
Számomra Ők a legkedvesebbek.
Csak egy kicsit a szívem sajog,
Hogyha már néha útban vagyok,
Ha úgy érzem, kirekesztett vagyok.

Felesleges lettél, a kezed alól,
Már nem sül a kalács a kenyér.
Ó, Te szegény, megöregedtél,
Az őszre jön a szomorú tél.

Az ajtódon már nem nyílik a fény,
Pihenni már úgy elmennél,
De nem a fáradtság az oka,
A sors lett mostoha!

Évekkel ezelőtt... Ki gondolta volna?