Drága Édesapám, bár még szólhatnál,

szívem szakad meg, hogy itthagytál.

Miért van az, hogy aki elment, nem jön vissza többé?

Egy emlék marad csupán, de az élni fog örökké.

Akinek szerető Édesapja nincsen,

Nem lehet az boldog, semmiféle kincsben.

Te a jóságodat két marokkal szórtad,

önzetlenül adtál jónak és rossznak.

Mindig egy célod volt, a családért élni,

Ezt a halál tudta csak széttépni.

Míg éltél nagyon szerettelek,

érted mindent elkövettem.

A tehetetlen fájdalom iszonyú,

csak egy dolog szolgál vigaszul,

talán csillagként ragyogsz felettem,

onnan is vigyázva minden lépésem.

Ma is úgy, mit régen,

Ő volna a végső menedékem.

Minden, ami fáj, szívem tépi,

Elpanaszolnám sorra néki.

S fejem vállára hajtanám,

Ha élne még az Édesapám.

Nem integet többé az elfáradt kezed,

Nem dobog értem jóságos szíved.

Számomra Te sosem leszel halott,

Örökké élni fogsz, mint a csillagok! 

 

Egész életen át dolgozva, csendesen éltél,

most a bánatot rám hagyva, csendesen elmentél.

Amit a szívünkbe vésünk, az örökké él. 

Úgy mentél el, ahogy éltél, csendesen és szerényen.

Drága lelked nyugodjék békében!

Megállt egy apai szív,

 

 

Nem az a fájdalom amitől könnyes lesz a szem,

hanem amit egy életen át hordozunk csendesen.

Ez a gyertya most érted égjen,

Ki fent laksz már a magas égben!

Ki vigyázol rám onnan fentről,

S lelkemhez szólsz a végtelenből.

Könnyes szemmel állok sírod felett

szomorú szívvel őrzöm emlékedet.